Április 19-23.

Diákmozgalmak ’68 Franciaországában

B. Nagy Anikó - MKE

#Egyetemi működés #Francia #Külföldi viszonylatok #Történelem

Az órán körüljárjuk, hogyan tükröződtek az 1968-as franciaországi diákmozgalmak egyetemi autonómiát és részvételi elveket érintő követelései a levert lázadások és a de Gaulle rezsim sikeres restaurációja után sürgősséggel benyújtott oktatási törvényben. Megvizsgáljuk, hogy ’68 milyen nyomot hagyott a tudáshoz való hozzáférés francia intézményrendszerén, és milyen újfajta együttműködési lehetőségeket nyitott az oktatás szereplői között.

Történelmi háttér

Akik követték a Titkos Egyetem előadásait, találkozhattak Klaniczay Gábor február eleji, az egyetemi autonómia középkori kialakulásáról tartott előadásával. Ebben elhangzik, hogy a középkorban két, egymást kölcsönösen erősítő egyetemi autonómia-koncepció alakult ki. A bolognai (Authentica Habita, 1158) és a párizsi (Parens Scientiarum, 1231), előbbit egy császári rendelet, utóbbit egy pápai bulla szentesítette. Ezek és a későbbi hasonló szerződések védelmet, előjogokat és támogatást nyújtottak, rögzítették azokat a feltételeket, amelyek között az intézmények és a tanárok működhettek – beleértve a tanmeneteket, a diplomák kiadását, az előmeneteli követelményeket, a könyvtárakat, az eszközöket és a viselkedési szabályokat. A külső autoritások által nyújtott pártfogások ára a számonkérhetőség volt. A bolognai a diákok felügyelte, a párizsi a mesterek felügyelte intézmény archetípusa volt.

Idővel az uralkodó, illetve a Vatikán helyére a nemzetállam lépett pártfogó hatalomként. A mai modern egyetemek és felsőoktatási intézményrendszerek a 19. századvégi nemzetállamok teremtményei. E tekintetben is két modell körvonalazódott: a napóleoni Université de France (1806 – 1808), amely egységbe foglalta a teljes nemzeti közoktatási hálózatot minden francia és hódoltsági területen; valamint a Napóleon veresége után a német egyetemek újraélesztésével megbízott Wilhelm von Humboldt által kidolgozott elképzelés (1807). Humboldt-ot ugyan egy év után elbocsájtották posztjáról, de a saját korában életidegennek vélt koncepcióját – amelyben az egyetem az oktatás szabadságára, a tanulás szabadságára és az oktatás és a kutatás elválaszthatatlan egységére alapult – mindmáig az akadémiai szabadság első, az universitas gondolatkörébe illesztett megfogalmazásának tekintjük.

A 68’-as mozgalmak oktatásra vonatkozó követelései

Mint láttuk, a francia oktatási rendszer a napóleoni örökség nyomán központosított, uniformizált elvek szerint működött. Az egyetemek egyetlen hálózatot alkottak, amelyben az egyes intézmények a párizsi fakultások szisztémáját követték. A tantárgyakat, tanmeneteket, követelményrendszereket a hatalmasra duzzasztott Nemzeti Oktatási Minisztériumban határozták meg, a kinevezéseket is ott intézték. Sem a helyi igények, sem pedig a tudományos innovációk nem juthattak szóhoz. A homogén, bürokratikus köz- és felsőoktatás az 1960-as évekre végletesen elidegenedett az ország és a korszerű tudományos diskurzusok valóságától. Mivel az egyetemi szakokon – néhány kivételtől eltekintve – nem volt felvételi (a valódi szűrést a középiskolai érettségi vizsga, a baccalauréat jelentette), ezért 1967-re megduplázódott az egyetemi hallgatók száma, egyre többen érkeztek a közép- és alsóbb osztályokból, szétfeszítve az eredeti szándékok szerint szűk elitképzésre alapuló struktúrát.

Az 1968 májusában első körben egyetlen, a nanterre-i egyetemen kitört diáklázadás ebben a végletesen központosított szervezetben pillanatok alatt rendszerkritikai mozgalommá szélesedett és az egész Université de France –t, a Minisztériumot és magát a gaullista rezsimet lobbantotta lángra.  A gyárakat megszálló munkásokkal kapcsolatokat kiépítő, önigazgatásra épülő társadalmi berendezkedést kívánó egyetemi akcióbizottságok a politikai paletta balszárnyainak számtalan ideológiai csoportját foglalták magukba.

Az oktatás átalakítására vonatkozóan több egyetemen részletes szakmai programot dolgoztak ki, amely kiterjedt az egyetemi autonómia, a döntési folyamatokban való tágabb részvételi lehetőségek kérdéseire, továbbá tudománypolitikai javaslatokra is.

 Az oktatási reform 

Május utolsó napjaiban de Gaulle, maga mögött tudva a hadsereget, televíziós beszédben fordult Franciaország népéhez, bejelentette a parlament feloszlatását, új választások kiírását és a minimálbér azonnali megemelését. Egyben utcai demonstrációra hívta a kormány támogatóit. Aznap délután közel egymillióan vonultak fel a Champs-Élysées-n. A júniusi választásokon a gaullista párt abszolút többséget szerzett.

Az egyetemisták utcai mozgalmainak pacifikálása céljából de Gaulle új oktatási minisztert nevezett ki, akinek megbízatása az oktatási kérdések haladéktalan rendezésére, voltaképp a társadalmi béke helyreállítására vonatkozott. Az Edgar Faure által alig hat hét alatt megalkotott, sürgősséggel beterjesztett, majd ellenszavazat nélkül megszavazott törvény a már a korábbi években felmerült reform elképzelésekre, a májusi lázongásokban kiforrott követelésekre és a konszolidációs elvárásokra egyaránt reflektált.

A három pillérre – részvétel, autonómia, interdiszciplinaritás – alapozott törvény a következő hónapokban, években jelentős mértékben decentralizálta az egyetemi struktúrákat, adminisztratív, módszertani és finanszírozási kérdésekben autonómiát kínált az egyes karoknak, a döntéshozatali folyamatokat a szubszidiaritás elveinek megfelelően közelebb vitte az érintettekhez és létrehozta az érdekegyeztetés új módozatait.

A nagy mamut egyetemeket szétszabdalták, továbbá megalapították a Vincennes Egyetemet, amely a következő évtizedekben a nyitottság, a szakok közötti áthallgatás és a nemzetközi társadalomtudományi diskurzusok ikonikus helyévé vált. Egy időben itt tanított – mások mellett – Michel Foucault, Gilles Deleuze, Jacques Lacan és Jacques Derrida is.

A diáklázadásokat tehát szétverték és a látszat szerint elsöprően leszavazták, a követelések egy részét azonban a rendszer nagy léptékben integrálta. A ’68-as örökség maradandóan átrendezte a francia oktatás körülményeit és a tágabb társadalmi környezetet.

Felhasznált irodalom

Bajomi Iván: 1968 hatása a francia oktatásügyre, Educatio, 2018. 27.3 pp. 427–439

Paul Cohen: Happy Birthday Vincennes! The University of Paris-8 Turns Forty. History Workshop Journal, 2010, No. 69 pp. 206-224

https://www.jstor.org/stable/40646103 Accessed 2 Apr. 2021.

Jacques Fomerand: Policy Formulation and Change in Gaullist France: The 1968 Orientation Act of Higher Education. Comparative Politics, 1975, Vol. 8, No. 1. pp. 59-89

www.jstor.org/stable/421453 Accessed 2 Apr. 2021.

Klaniczay Gábor: Kivilágosodik 1 – Klaniczay Gábor bevezetője, Titkos Egyetem, 2020. november 28.

António Lopes: The University as power or counter-power? May 1968 and the emergence of a new learning subject. European Journal for Research on the Education and Learning of Adults Vol. 5, No. 1, 2014, pp. 31-49.

https://www.researchgate.net/publication/306273052 Accessed 2 Apr. 2021.

Michelle Patterson: French University Reform: Renaissance or Restoration?

Comparative Education Review ,1972, Vol. 16, No. 2, pp. 281-302

www.jstor.org/stable/1187025. Accessed 2 Apr. 2021.

Alberto Amaral, Orlanda Tavares, and Cristina Santos: Higher Education Reforms in Europe: A Comparative Perspective of New Legal Frameworks in Europe. From the Middle Ages to the Modern University, p. 656. in: Adrian Curaj, Peter Scott, Lazăr Vlasceanu, Lesley Wilson eds.: European Higher Education at the Crossroads. Between the Bologna Process and National Reforms. Springer Dordrecht Heidelberg New York London, 2012

Megosztom

Kapcsolódó Tudástár