Önrendelkezést – önigazgatást és öntörvényűséget. Etimológia (gör.): ’auto’ (önmaga, önmagaság, vö. automata) + ’nómosz’ (törvény). Olyan törvényeknek, szabályoknak engedelmeskedünk, amelyeket saját magunk hoztunk.

A filozófiatörténet leghíresebb autonómia-koncepciója Kant nevéhez fűződik. Kant az autonómiában az erkölcsiség alapmozzanatát látja. A morál és az etika tisztán elgondolandó: bármiféle külső célképzettől, boldogságtól, elismeréstől stb. függetlenül. Nincs szó önkényességről: az erkölcsi döntés saját belső ítéletünk által jóváhagyott, és másokra is vonatkoztatható; szabadság és felelősség(vállalás) kombinációja. „Kategorikus imperatívusz (…) egyetlenegy van, éspedig a következő: csak olyan maxima alapján cselekedj, amelyet követve egyúttal azt is akarhatod, hogy maximád általános törvény legyen.” Mindez Kantnál kiegészül az emberi személy mint öncél gondolatával; azzal a kívánalommal, hogy a másik emberre sosem szabad eszközként tekintenünk.

Természetesen más filozófiai autonómia-elképzelések is léteznek; az önmagunk által hozott törvényeknek engedelmeskedés lényegében mindegyikben közös.

Autonómiánk ideiglenes és meghatározott vonatkozású felfüggesztése nyilvánvalóan lehet racionális és erkölcsileg is helyeselhető. A fogorvosnál rábízom magam a szakemberre, járványügyi vészhelyzetben az állami főhatalom – meghatározott ideig és meghatározott keretek között – kivételes jogokra tehet szert. Ilyenkor ésszerű és indokolt lemondani az önrendelkezésünkről, ideiglenes jelleggel. De a fogorvosomnak nincs joga előírni, hogy mit gondoljak Angelina Jolie-ról vagy a német expresszionizmusról, a politikai főhatalom pedig nem használhatja ki a megadott kereteken kívül is a kivételes jogokat.

Egyén vs. közösség: az autonómia mindkettő problémája, kihívása lehet, s csak a legritkább határhelyzetekben jelentkezik pusztán az egyik szintjén. Döntéseink mindig beágyazódnak interperszonális, közösségi viszonyrendszerekbe.

Az autonómia legkülönbözőbb típusait és érvényességi területeit különböztethetjük meg. Morálfilozófia, fejlődéspszichológia, politika (területi és kulturális autonómiák), esztétika, szociológia (intézményi autonómia), egyházjog (autonómia és autokefália).

A társadalom- és eszmetörténetre is tekinthetünk az autonómia perspektívájából: a habeas corpus mint a saját testtel való önrendelkezés modern kodifikálása, alapjogok egyre univerzalisztikusabb rögzítése vs. a modern felügyelő, büntető és megfigyelő rendszerek minden korábbinál kiterjedtebb volta stb.

Az egyetemi autonómia

A nyugati egyetem az egyik legrégebb óta folyamatosan létező társadalmi intézmény, amely választott testületek révén belső önkormányzattal, kollektív és individuális szabadságjogokkal, vagyis: autonómiával bír.

Az egyetemi autonómia két minden bizonnyal legfontosabb pillére egyrészt a tudományos kutatás szabadsága, másrészt az egyetemi polgárok döntéshozatali jogköre.

Világos, hogy sérül az egyetem autonómiája, ha kívülről, felülről és napi politikai szempontok alapján határozzák meg a tudományos curriculumot. Ha pl. azt kell tanítani, hogy a relativista-objektivista „zsidó fizikával” szemben létezik egy mélyebb, törzsökös „német fizika”; vagy hogy a dialektikus és történelmi materializmus vitathatatlanul egyszer és mindenkorra feltárta a természet és az emberi történelem végső törvényeit és öntőformáit; vagy ha a továbbiakban – tudományos viták helyett – nem szabad felvenni a gender studiest a tananyagba.

S világos az is, hogy ha a fenntartó az egyetemi polgársággal és választott vezetéssel nem konzultálva, konszenzusra nem törekedve, egyik pillanatról a másikra megváltoztatja a finanszírozás és fenntartás egész rendjét, akkor az egyetem autonómiája ismét csak súlyosan sérül. A legkevésbé sem valid érv, hogy az állami fenntartó úgymond kivonulása és a kuratóriumi modellváltás és átalakulás az egyetem autonómiáját növelő tényező; így valójában a kuratórium autonómiáját sikerül biztosítani. A kuratórium tagjait nem az egyetemi polgárok vagy az egyetemi felső vezetés választják…

Megosztom