„Miért félnénk, miért élnénk,
Ha nem egy álomért?”

Mi vagyunk a Grund! Dés László-Geszti Péter

A 2020. június 21-én, délután 4 órára, Budapesten, a Színház- és Filmművészeti Egyetem épületéhez, a Vas utcába, #freeSZFE-jelszóval (sorrendben a második „figyelmeztetés” jegyében) szervezett tiltakozásra összegyűlt félezer ember előtt elmondott beszédében Székely Kriszta színházrendező a következőt kérte: „…őrizzétek meg saját függetlenségeteket, szép eszeteket és alkotó, tanító indulatotokat. Ennél nagyobb ellenállás nincs.”  A tüntetést a rohamléptekben beterjesztett törvényjavaslat június 29-i szavazása előtti hétre időzítették az SZFE polgárai.

Azóta is sokszor megfogalmazódik a kérdés, hogy mi lehet az SZFE sikeres ellenállásának titka a kormányzat úgynevezett alapítványosítási modellváltásával szemben. Annál is inkább fontos többféle szempontból gondolkodni ezen a kérdésen, mert a közben eltelt kilenc hónap alatt mára gyakorlatilag a teljes állami felsőoktatási intézményrendszer a „vagyonkezelővé” silányított rendbe tagozódott be.

Ebben a pillanatban tíz egyetem átalakítása valósult meg, további tizenegy „fenntartóváltása” zárul le az előrejelzések szerint 2021. március 30-án egy újabb parlamenti szavazással, s marad összesen öt egyetem állami fenttartású intézményként (egyelőre). Miért történhetett meg ilyen könnyen, komoly ellenállás nélkül az egyetemek döntési, önrendelkezési jogának einstandolása, az alapítványok önkényuralma? Miért nyilatkozhatják magától értetődő természetességgel az átalakulás mellett szavazó szenátusi tagok, hogy nem aggódnak, mert „bíznak” (sic) az egyetemi vezetőik, a rektorok tárgyalóképességében és jóindulatában?

Azt gondolom, Székely Krisztának, az egyetem polgárainak tetteit elismerő mondatát úgy is lehet értelmezni, hogy arra mutat rá, az SZFE ’függetlensége’ a polgárainak horizontális logika mentén szerveződő tetteiből áll elő és működik nap mint nap – ami puszta létével naponta kérdez rá, kezdi ki a hierarchikus, mára gyakorlatilag autokratikussá alakult magyarországi egyetemi működési rendet. Azt a rendet, amit az igazodó, kiszolgáló hű(béresi) pozícióból ’bizalomnak’ (sic) tud/ott látni és megnevezni a professzori tekintet a számtalan egyetemi átalakulásról tartott szenátusi szavazás során. Teheti ezt annál is inkább, mert felhatalmazása nem az adott közösségtől származik. ’Belátása’, azaz rektori pozíciója vagy szenátusi tagsága ’kinevezés’ – fentről. Így kollégái által nem is elszámoltatható, hiszen ’belátása’ szerint, azaz az adott hierarchikus rend nézőpontjába helyeződve szavazhat: felelőséggel, azaz beszámoltatási kötelezettséggel a kinevező felé (szó szerint is fölfelé) tartozik, a hierarchiában lentebb elhelyezkedőknek, a kollégáinak nem tartozik elszámolással. De lehet akár évtizedeken át tanszékvezetői, intézetvezetői kinevezése is; a szervezeti és működési szabályzatok szerint ennek gyakorlatilag időkorlátja sincs…

Ebben a masszívan, kormányzatokon átívelődően lerakódott rendben szinte fel sem merül, hogy az egyetemi polgárok fogalmazzák meg, mit, milyen érvek mentén tekintenek egyáltalán adott helyzetben tudományos, oktatási és szervezeti problémának, s a megfogalmazódó, konszenzusos kérdések logikája mentén merrefelé, milyen stratégiák mentén dolgoznának nap mint nap, vagy miként gondolnák el a ’struktúraváltást’. A hierarchikus rendben a fent(ebb) elgondolt ’tervezeteket’ lehet – jobb esetben – ’véleményezni’, de azt is bármiféle visszacsatolás biztosítéka nélkül, a ’tárgyalásokat’ folytató delegáció ’belátására’ bízva az ’egyeztetést’…

Ennek a hierarchikus rendnek a felforgatásának legfeljebb a (távoli) esélye tűnt elérhető közelségben az én 1989. szeptemberében kezdődött egyetemi oktatói életemben. Igaz, a NER elmúlt tizenegy évében még levegőtlenebbé vált ez a rend, amelyben immár végképp nem az érvek ereje, hanem a pozíciókhoz társuló hatalmi potenciál (szeszélye) szabja meg, mi esik a megfontolandó/elvetendő határvonalak egyik vagy másik oldalára. A folyamat ritmusa felpörgött, hogy aztán az elmúlt kilenc hónap végjátékában az egyetemek, az SZFE kivételével, egyetlen szenátusi szavazással ’önként’ ajánlják fel, valójában sokkal inkább adják meg magukat, a beláthatatlan, de bizonyára ’jót akaró’ félfeudális autokrácia hatalmának. Pedig viszonylag egyszerű lenne rákérdezni és leleplezni az érvelés logikáját: Kinek akar jót?

Ugyanakkor, a gyakran egymásnak ellentmondó kormányzati igyekezetek leuraló, félfeudális logikája „ellenére”, másfajta, elutasító javaslatok is elhangzanak. Valamiképp ebből a rendből jövünk létre mi is, a most zajló átalakítást ellenzők is. Nem a rendszeren eleve kívül helyezkedett pozícióból, valamiféle különleges képesség, tudás kiváltságának birtokában „nézünk le rá” tévedhetetlenül. Nekem legalábbis annak belátása ad erőt, teszi Székely Kriszta kijelentését hitelessé, az SZFE küzdelmeit megismételhetővé, hogy a világ és benne érveléseink nem valami zárt és ennél fogva teljesen belátható és tervezhető rendben működnek, ahogy azt a zsarnoki logika hinni szeretné.  

Évekkel ezelőtt fordítottam Judith Butler Jelenetős testek[1] című munkájának első öt fejezetét (1993/2005). Ebben fogalmazódik meg a társadalmi gyakorlatok performativitásként elgondolt felfogása, amit – részben – John L. Austin Tetten ért szavak (1962/1990) munkája inspirált: „Más szóval, a ’szex’ olyan ideális konstrukció, mely időben, kényszer révén ölt testet. Nem egyszerű tény vagy a test statikus állapota, hanem folyamat, mely során a regulatív normák létrehozzák a ’szexet’, s ezt a materializálódást a normák kikényszeríthető ismétlődése révén érik el. Az a tény, hogy az ismétlődés elengedhetetlen, azt jelzi, hogy a testet öltés sohasem teljes, hogy a testek sohasem felelnek meg teljes egészében az őket kikényszerítő normáknak. Valójában éppen ezek az instabilitások, a folyamat kiváltotta ismétlődő testet öltés lehetősége az, ami kijelöli egyúttal azt a mezőt, amelyben a regulatív törvény ereje önmaga ellen fordítható, hogy azután olyan reartikulációkat hozzon létre, melyek pontosan e regulatív törvénynek a hegemonikus erejét kérdőjelezhetik meg” (kiemelés tőlem; Butler 16). Az idézet ugyan a valamilyen nemű test (szex) szabályozott, adott logika mentén, adott hatalmi viszonyok terében rendre ismétlődő gyakorlatok nyomán létrejött megtestesülésként felfogott a ’biológiai nem’ elgondolására vonatkozik, de általános világmagyarázatként minden ’adottnak’ elgondolt jelenségre, entitásra, intézményre vonatkozik. Az idézetben fent kiemelt szövegrész adhat magyarázatot a változás létrejöttének lehetőségére: az elvárt rend az ismétlődés szükségességéből adódóan tud ’megromlani’ is. A jelenségek egyszerre keletkeznek és destabilizálódnak.

Azt, hogy ezt a változást aztán mennyiben, a szó milyen értelmében lehet tudatosan alakítani, illetve, hogy miért nem szükséges, hogy létezzen egy ’én’ vagy ’mi’, aki a másfajta rend konstruálását „kívülről”, a rendszertől idegen helyről és elemekből gondolja el, vagy hajtja végre, hanem a hatalmi mátrix immanens része, a következőképp magyarázza Butler: „Ez az instabilitás a magában az ismétlődés folyamatában rejlő  dekonstituáló lehetőség, az a hatalom, mely feloldja a „szex”-et stabilizáló effektusokat, a lehetőség, mely biztosítja, hogy a „szex” konszolidálódott normái egy potenciálisan produktív krízissé alakuljanak át” (kiemelés tőlem; Butler 23–24).Vagyis ahhoz, hogy ágensként, léphessünk föl, olyan pozícióban kell találjuk magunkat, mely a citálhatóság paradox működésnek a belátását teszi lehetővé.

Mi következik mármost mindebből az egyetemek kilenc hónap alatt lejátszódott kapitulációjának folyamatára nézvést? Annak ismétlődő belátása/beláttatása, hogy most „az egyetemek bürokratikus, államtól függő létét megkönnyítő, autonóm alapítvánnyá alakítása zajlik” – akár ilyen egyértelműen megfogalmazott kijelentéseket hangoztatva, akár azokat ki nem mondott előfeltevésként működtetve –, magának a gondolatnak az ismétlődő belátását, magától értetődését is eredményezi. A rutinszerű, hétköznapi gyakorlat, az unásig ismételt kijelentés, mely egyben kijelöli, miként kategorizáljuk az átalakulást, egyfajta normatív erővel bír. Adott dolgot, jelen esetben az egyetemek ’struktúraváltását’ behatárolni csak egy bizonyos kritérium, valamely szelektivitási szempont kikényszerítésével lehet. Ez a kritérium a megnevezést kikényszeríteni akaró (intézmény) pozíciójának, hatalmi előjogainak függvénye. Ugyanakkor ez a hatalom, még a jelenlegi autoriter, központosító formájában sem teljes: fennmaradásához ismétlődnie kell, hétköznapi gyakorlatainkban ’nyilvánvaló igazságokként’ kell újra meg újra megfogalmazódnia. Hogy mi kerül az ’alapítványosítás’ fogalmi határain belül, azaz miféle ’alkuk’ születnek majd, és mi nem, azt a kirekesztés egy többé-kevésbé hallgatólagos működése határozza meg. Stumpf István kormánybiztosi kinevezése legalábbis ezt a célt hivatott szolgálni.

De abban a pillanatban, hogy rákérdezünk ezekre a határvonalakra, történjen az akár a megértés és elfogadás legigazodóbb szándékával is, a megérteni igyekvő kérdés maga is, de különösen a kétkedő, vagy megkérdőjelező logika mentén artikulálódó kérdés „pontosan az ezen a határvonalon kívül eső területekről hangozhat el (de nem valami „oppozícióból”,  hanem a hegemonikus pozíciók konstituáló külseje révén megnyíló diszkurzív lehetőségekből), s ez teremti meg a kirekesztett felforgató visszatérését a[z adott rend, jelen esetben az ’egyetemi struktúra átalakítás’] szimbolikájának a logikáján belül” (Butler, 25). Ez lehet a rendszeren túllépő, a szónak ebben az értelemében ’független’ gondolkodás, a szubverzív logika helye és egyben esélye. Innen lehet mást/másként álmodni, olyat, amiért érdemes küzdeni, „Bármi jöjjön is el”.

---

[1] Judith Butler (2005) Jelentős testek. A „szexus” diszkurzív korlátairól. (Bodies That Matter. On the discursive limits of sex.), ford. Barát Erzsébet és Sándor Bea. Budapest: Új Mandátum Kiadó.

Megosztom