Az autonómia számos jelentése közül most foglalkozzunk azzal, amelyik leginkább témába vág: ez pedig az állam egy részének önállósága, önkormányzata, öntörvényűsége (görögül autonómiája) az állam egészéhez képest. Ez a koncepció Magyarországon keveseknek fér a fejébe.

Van egy kivétel, de az sem kivétel: sérelmi nacionalista körökben – nálunk nagyrészt ezt nevezik jobboldalnak – egyes – külön ingerelni nem kívánt – szomszédos országok magyar kisebbségeinek az autonómiáját tartják kívánatosnak. Azért nem kivétel, mert nem Magyarországra vonatkozik, és mert nem állapotot jelöl, hanem egy bizonytalan megvalósíthatóságú célt: az autonómia szinte mindenhol területi alapú, azzal a plusszal, hogy az adott tartományban a domináns közösségnek megkülönböztetett kulturális és nyelvi jogai vannak. A határokon innen viszont a területi autonómia fogalma feledésbe merült, holott a megyerendszer képében szó szerint ezeréves hagyománya volt – akik önálló döntési jogokat követelnek a székelyföldi vagy kárpátalji magyaroknak, azokban fel sem vetődik, hogy például
Vas vagy Békés megye dönthetne arról akár anyagilag, akár tartalmilag, mi folyik – legalább – a területén lévő oktatási és kulturális intézményekben.

Ami Magyarország határain belül a politikusoknak és politizálóknak jellemzően leküzdhetetlen kognitív nehézséget okoz, az végül is a hatalommegosztás fogalma. Annak a ténynek a megértése, hogy liberális demokráciában – ezt a
kifejezést a jelenlegi uralmi elit utálja és módszeresen félremagyarázza, az ellenzék szemérmesen vagy tudatlanságból kerüli, tisztelet a kivételnek – az állam nem azonos a végletesen központosított végrehajtó hatalommal. A
szándékos vagy a politikai kultúra hiányából fakadó értetlenségnek tipikus példáját adja Handó Tünde, az Országos Bírósági Hivatal volt elnöke: „Hamis elképzelés, hogy a harmadik hatalmi ágnak, azaz a bíróságoknak szembe kell
helyezkedniük az állammal, pedig sokan megkísérlik, hogy szembefordítsák a politikával.

A jog uralma az állam felett, mint például az Egyesült Államokban, nem jó út.” Függetlenül attól, hogy itt a magyar államnak a bíróságok fölött végrehajtó hatalmat gyakorló képviselője ártatlanul elárulta, mit tart a
joguralomról (amit magyarra hagyományosan, bár pontatlanul jogállamiságnak szoktak fordítani) – az is kiderül belőle, hogy az az uralmi elit, aminek Handó Tünde is tagja, az államot csak a (központi) végrehajtó hatalommal, a
kormánnyal képes azonosítani. Holott a bírói hatalom is az állam – a hatalommegosztás szellemében a végrehajtó hatalommal egyenrangú – része. Hasonló a helyzet az egyetemi autonómiával. Az európai egyetemek nagy része
így vagy úgy „állami” finanszírozású, és a központi állam a tananyaggal szemben is támaszthat igényeket. De ez nem mond ellent az oktatás és az oktatással összefüggő gazdálkodás autonómiájának az államon belül. Csak az
látja ellentmondásnak, aki képtelen megérteni vagy elfogadni a hatalommegosztás fogalmát.

Ilyen szemszögből kétféle logikai feloldás lehetséges: az egyik az autonómia megszüntetése és az irányítás beolvasztása az államigazgatásba. Ez történt a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeti hálózatával, miután egyik
percről a másikra eltörölték az akadémia költségvetési fejezetét, és az egészet egy e célra létrehozott minisztériumhoz rendelték. Nevezzük formális államosításnak. A másik az autonómia megszüntetése és az irányításnak az egyközéppontú politikai-gazdasági hálózat alá rendelése, amelynek a névleg magántulajdonú óriásvállalatok is kliensei. Nevezzük informális államosításnak, erről szól a
felsőoktatás alapítványi „reformja”.

Itt lép be az autonómia szó másik értelme: a belülről irányított viselkedés, ami a professziók és értelmiségi pályák államtól független képviselőire éppúgy jellemző, mint a szabad vállalkozókra. Azaz általában az állami hierarchia
védettségét és fegyelmét egyaránt elutasító középosztályra, szebbik nevén a polgárságra. Amit az SZFE hallgatói és oktatói egyaránt példásan képviseltek, akármelyik arcát vagy álarcát mutatta is a nem demokratikus, nem liberális
állam.