Április 19-23.

Az egyetem filozófiai eszméje

Dr. Weiss János - PTE

#Filozófia #Kiemelt #Történelem #Tudósítások és publicisztikák

(Tézispapír)

Az európai értelemben vett egyetemek a késő skolasztika korában jöttek létre, amikor is az a kérdés és az az igény merült föl, hogy a hittartalmakat a gondolkodás erejével is meg kellene ragadni; mintegy alá kellene támasztani őket. A templomok és a kolostorok mellett így – mint reprezentatív intézmények – létrejöttek az egyetemek is. A középkori egyetemek (amelyek listáján a pécsi egyetem az előkelő 28. helyen áll) négy alapvető sajátossággal rendelkeztek

(1) az oktatók és a diákok közössége: universitas magistrorum et scholarium;

(2) jog az önigazgatásra a tantervek önálló kidolgozására – ez az akadémiai szabadság;

(3) a nyilvánosan elismert akadémiai minősítések adományozása: diplomák, doktori oklevelek;

(4) a diákoknak megvan az a joguk, hogy maguk állítsák össze az órarendjüket, ez nem előre adott, mint a legkülönbözőbb iskolákban.

Már itt azt mondhatjuk, hogy kialakultak a modern értelemben vett egyetem legalapvetőbb vonásai. Ha közelebbről megnézzük ezeket, akkor azt mondhatjuk, hogy az első egy formálisan értelmezett közösséget definiál, a harmadikban viszont az akadémiai címekről van szó, amitől most el is tekinthetünk.

A második és a negyedik viszont az autonómiáról szól: a második az intézmények autonómiájáról és az akadémiai szabadságról, a negyedik pedig a diákok autonómiájáról – hogy mit akarnak tanulni, és mit nem, azt szabadon dönthetik el. Ennek közvetlen következménye, hogy az oktatási intézmény egymagában nem tudja garantálni a tudományos címmel felruházott fiatalok felkészültségének színvonalát. A tudásnak itt már a szabadságból megszerzett tudásnak kell lenni; csak így jöhet létre a legmagasabb szintű tudás. És mégis az egész egyetemi létnek van egy olyan háttere is, amely ezt az autonómiát csorbítja; de ez már a tudás akkoriban elfogadott fogalmából következik: a tudás csak a hittartalmak racionális-fogalmi megragadását jelentheti.

Az újkor elején a tudásnak ez a szerkezete átalakul: a reneszánszban a hit még fontos forrása volt a tudásnak, de a tudás szép lassan elszakad a hittartalmak tematizálásától. Azt gondolhatnánk, hogy nő a tudás, és ezzel együtt az egyetemek autonómiája is. És ez így is van, de ezzel együtt az egyetemek küldetése is elmosódik. Több évszázados hullámzó válság után a Humboldt egyetem eszméje adott újra hangsúlyos értelmet és jelentőséget az egyetemnek.

A Humboldt-egyetemre vonatkozó elképzelések a filozófián belülről indultak ki. Immanuel Kant még a kor legismertebb tankönyveiből tartotta a maga előadásait, miközben korszakalkotó nagy műveket írt. Mégpedig azért, mert az egyetemi oktatás elő-olvasást (Vor-Lesung-ot) jelentett, és ebből már következett, hogy kell lennie egy előzetesen megírt szövegnek. Kant idején azonban ennek az „iskolafilozófiának” az ázsiója már esni kezdett; és az egyetemek mellett megjelentek a szalonok is mint a széleskörű, dilettáns filozofálás műhelyei. Intézményelméletileg az alkotó filozófiának e két pólus között kellett pozicionálnia önmagát.

Kant után azt láthatjuk, hogy ez az alkotó filozófia meghódítja az egyetemet, elkezdi kiszorítani az egyetemről az iskolafilozófiát. Ez a fejlődés a jénai egyetemen játszódott le a 18. század utolsó évtizedének első felében; döntően Reinhold és Fichte fellépésén keresztül. Ennek eredményeképpen jutunk el addig, hogy a professzor az egyetemen a saját koncepcióját adja elő. Ebből indult ki a humboldti koncepció (amely az újonnan létrehozott berlini egyetem fundamentumaként szolgált). Ha most visszatekintünk a középkori meghatározásra, akkor azt mondhatjuk, hogy az universitas magistrorum et scholariumot akarja újraértelmezni, méghozzá a professzorok és a diákok autonómiájának radikális felértékelésével. A tanárok azt taníthatnak, amit akarnak, de igazából azt „illik” tanítaniuk, ami az ő hozzájárulásuk a tudományukhoz; a diákok pedig már az egyetem vagy a megfelelő professzor kiválasztásával egy sajátos szellemi profil kialakításába kezdenek bele.

Schelling 1802-ben a würzburgi egyetemen Bevezetés az akadémiai stúdium módszerébe címmel tartott előadásokat. Ezekben már arról beszélt, hogy az egyetemre bekerülő ifjú hallatlan zavarba kerül: a szakok, tárgyak (folytathatnánk: szakirányok, specializációk, kreditek stb.) értelmezhetetlen sokasága láttán, és nemcsak azt nem látjuk, hogy a tanárok és a diákok közösségéről lenne szó, hanem azt sem, hogy a tanárok és a diákok egymással is közösséget alkotnának. Eltelik néhány évtized: nem sokkal Hegel halála után elkezdődik a tudományoknak a filozófiáról való rohamos leválása, és a szaktudományok hallatlan specializálódása. Ilyen körülmények között az egyetem mint egység kerül veszélybe.

A 19. század közepén az érdeklődés középpontjában a természettudományok és a szellemtudományok metodológiai szembenállása áll. A specializálódás, az ezer aldiszciplínára való szétesés elsősorban a természettudományokat jellemzi, és azokból indul ki. Ők sodorhatják tehát veszélybe az egyetem eszméjét. Ezt a nagy hírű fizikus, Hermann von Helmholtz is észrevette. A szellemtudományok (amelynek magja a filozófia) feladata lenne tehát az egyetem egységének megőrzése. (És pont egy filozófus Wilhelm Windelband próbálta azzal nyugtatni az aggódókat, hogy az egyetemnek van egy bizonyos intézményi struktúrája, és ez egy bizonyos stabilitást biztosít neki.)

Közvetlenül az I. világháború vége előtt Max Weber az egyetemet veszélyeztető legfontosabb tényezőnek nem a diszciplináris szétaprózódást, hanem a lehetséges politizálódást tekinti. Ebben pedig a szellemtudományok az élenjárók, és ezeken belül is a direkt a politikával foglalkozó tudományok. Így ugyanis veszélybe kerül a tudományok hivatás-jellege, és könnyedén átcsúsznak a demagógia vagy a prófécia területére. A tudományok és az egyetem autonómiája így a legszorosabban összetartoznak. Van egyfajta metatanítás (a tudomány = hivatás), amely feltehetően a szociológia körébe tartozik, és amely, mint egy utolsó szalmaszál, még megpróbálja biztosítani az egyetem fennmaradását.

Történt, hogy jött a nácik hatalomátvétele, és a négy náci egyetem egyikén a kor egyik legnagyobb filozófusa, Martin Heidegger lett a rektor. A rektori beszéd első mondata így szól: „Die Übernahme des Rektorats ist die Verpflichtung zur geistigen Führung dieser hohen Schule.” Csábító egy plakatív kijelentést tenni: az egyetem egy filozófiai eszme volt, és pont egy filozófus árulta el. És ez nem is lenne teljesen hamis. Habár ezt sokan megtették és sokan meg is tehették. Heidegger németül idézett mondata pedig a nulladik szinten azt mondja, hogy a német egyetemeket a Führeprinzipnek megfelelően kell átalakítani. (Mert ugye, az egyetemmel mindig mennyi baj van.) És ezt meg is lehetett tenni – könnyedén. Az egyetem így nem csak egy filozófiai eszme, hanem egy roppant törékeny eszme is. Ki vagy mi menthetné meg, ki vagy mi vigyázhatna rá?

Pécs, 2021. március 27.

Megosztom

Kapcsolódó Tudástár