Niklas Luhmann (1927-1998) emlékének

Az egyetemi autonómia felszámolása számunkra különösen fájdalmas történés, de vegyük észre, hogy egy olyan visszarendeződési folyamat része ez, amely a társadalom működőképességét a maga egészében fenyegeti.

A modern társadalom a 18-19. század fordulója táján alakult ki Európában. Működése, a korábbi központi irányítással és hierarchiával szemben, a társadalmat alkotó részrendszerek autonómiájára és egyenrangúságára épül. Mindegyiknek megvan a maga sajátos szerepköre, amelynek betöltésére csak ő alkalmas, egymás szerepkörét átvenni, egymást irányítani nem képesek. Ha netán valamelyik a többi fölé kerekedne – leginkább a politika részrendszere hajlamos erre – akkor a társadalom működésképtelenné válna.

A szocializmus egy ilyen, szükségképpen bukásra ítélt kísérletként értelmezhető. A modern társadalom azért jött létre, mert a társadalom evolúciójával együtt járó komplexitás-növekedést hierarchikusan már nem lehetett kezelni. Az egymás környezetében létező, egymásra figyelő részrendszerek létrejötte sajátos feladatmegosztást eredményezett. Saját működését mindegyik a többi működésére figyelve optimalizálja, autonómiájuk nem bezárkózást, hanem a környezeti változásokra való autonóm válaszokat jelent. Ezt az önmozgást a hierarchiára épülő szocialista intézményrendszer megtörte. Látványos következményként az 1980-as évekre több szocialista országban eltűnt az áru a boltokból, hiánygazdaság alakult ki. Az összeomlás ott volt kevésbé elemi, ahol a reformok – Magyarországon az Új Gazdasági Mechanizmus az 1960-as évek végén – legalább korlátozottan biztosították a társadalom bizonyos részrendszereinek az önjáró működését.

Mit jelent az alrendszerek szerepkörök ellátására specializált működése? Néhány gyors és a mostani keretek között szükségképpen leegyszerűsített példa.

A gazdaság szerepköre az, hogy biztosítsa az áruellátást. Ezt azonban csak akkor tudja biztosítani, ha működése során haszonra tesz szert: a profitra való törekvés működésének hajtóereje. Amikor figyel a saját működésére, és figyeli a környezetében létező többi részrendszer működését, akkor kizárólag a profit maximalizálását tartja szem előtt, és bináris kódolása – kifizetődő/ráfizetéses – alapján dönt, hogy létrehozzon-e egy újabb vállalkozást, bevezessen-e egy újabb terméket a piacra.

A tudomány létrehoz például egy új koronavírus-tesztet. Teszi ezt azért, mert a tudomány rendszerének a feladata új tudás létrehozása. Saját bináris kódolásának – igaz/hamis – megfelelően számára a kérdés az, hogy a teszt megbízható eredményt hoz-e. Az új teszt gyártásában és forgalmazásában a gazdaság rendszere lehetőséget láthat. Annak eldöntésében azonban, hogy gyártja és forgalmazza-e, a teszt működőképessége csak az egyik elem. A kifizetődő/ráfizetéses kódja szempontjából az is fontos, hogy mennyibe kerül az előállítása a forgalomban lévő tesztekéhez képest, ha drágább, akkor kifizetik-e a vásárlók az árkülönbséget a vele járó előnyökért, például a gyorsabb és pontosabb eredményért.

Alapesetben csak annak gyártása és forgalmazása kifizetődő, ami igaz eredményt produkál, tehát használható. De ez nincs mindig így. Nemrég például azt tapasztaltuk, hogy a gazdaságnak érdekében állt olyan lélegeztetőgépek importálása és forgalmazása, amely alkalmatlan a COVID-os betegek kezelésére.

A gazdaságot nem érdekelte, hogy a termék, amit forgalmaz, alkalmatlan. Ezt nem is vethetjük a szemére, hiszen a gazdaság csak akkor tudja ellátni a szerepkörét, ha profitot termel. Az egészségügy viszont, amelynek szerepköre a gyógyítás és kódja a beteg/egészséges, ezt természetesen szóvá tette. Mert amíg a gazdaságot csak az érdekli, hogy az eszköz forgalmazása kifizetődő-e, addig az egészségügyet csak az, hogy alkalmas-e a betegek kezelésére. És mivel a gazdaság rendszere is folyamatosan figyeli a környezetét a maga bináris kódolása szempontjából, egy idő után úgy döntött, hogy most már nem fog működésképtelen lélegeztetőkészüléket importálni, mert az egészségügy véleménye nyomán nem remélhet profitot.

De hogyan fordulhatott egyáltalán elő, hogy egy alkalmatlan lélegeztetőgép forgalmazása időlegesen nyereséges lehetett? Ez a politika társadalmi részrendszerének a működése nyomán vált lehetségessé. A politika szerepköre a társadalom irányítása. A társadalmat akkor tudja irányítani, ha hatalmon van. Az ellenzék a társadalom irányításába csak nagyon korlátozottan, parlamenti képviseletének arányában szólhat bele. A hatalmon lévők viszont hatalmon is akarnak maradni, és ennek következtében a vészhelyzet idején a gyorsan és határozottan cselekvő vezetés arcát igyekeznek mutatni. Ha a lélegeztetőgépen emberéletek múlnak, akkor azonnal beszerezzük a lélegeztetőgépeket. Ez a gazdaság számára a profitszerzésre teremt lehetőséget. Persze a lélegeztetőgépek alkalmatlansága a politika szempontjából sem kedvező, ha ugyanis tevékenysége sikertelen, akkor elveszíti a hatalmát. Lehet, hogy a hatalom megőrzéséhez a kínai kapcsolat és egyes kitüntetett gazdasági szereplők helyzetbe hozása éppen jó fogásnak tűnt. Talán az is volt. A politika rendszere vagy jól döntött, vagy rosszul döntött, de a döntését biztosan a hatalmon lenni/ellenzékben lenni bináris kódja irányította. És a valóban jó döntésre, a működő lélegeztetőgépek beszerzésére nem a morál és az etika, csupán a hatalmon maradás érdeke kényszerítheti.

A tudomány rendszerét, miközben alapkutatásokat folytat, nem érdekli, hogy azok hogyan hasznosulnak a gazdaság rendszerében. A jámbor médiafogyasztót meglepi, ha egy Abel-díjjal kitüntetett matematikus arra a kérdésre, hogy felfedezése mire jó, azt válaszolja, semmire. Persze azt is válaszolhatná, hogy majd az alkalmazott kutatások eldöntik, mikor és mire lesz jó. A tudomány tehát teszi a dolgát, szolgáltat a társadalom számára, a társadalom más alrendszerei pedig eldöntik, hogy amit a tudomány felkínál, az kifizetődő-e vagy ráfizetéses, törvényes-e vagy törvénytelen, felkarolása segít-e hatalmon maradni vagy éppen ellenkezőleg, hírértékű-e vagy nem hírértékű, szép-e vagy csúnya, és így tovább. Persze a tudomány is folyamatosan figyeli a környezetét, s a tudományos programok kijelölésében komoly szerepet játszhat az, hogy milyen problémák megoldását találja a környezeti megfigyelések nyomán aktuálisnak.

A művészet részrendszere szépséget hoz létre, nem igazságot és nem profitot. Az már egy másik kérdés, hogy a művészet rendszerének megfigyelése nyomán a tudomány létrehozhat igazságot (művészetelmélet, művészetkritika), a gazdaság termelhet profitot (a Nobel-díjas szerző könyve jól eladható), a politika felfedezhet benne eszközt a maga hatalmon maradásához, sőt kultúrharcot indíthat a számára tetsző művészet dominanciája érdekében – de a művészet csak akkor töltheti be szerepkörét, ha a maga bináris kódja szerint figyeli meg a környezetét. Miközben persze a művész is a piacról él, és igyekezhet olyan szépséget létrehozni, ami jól eladható, és ha ilyen szépséget hoz létre, akkor művét a gazdaság rendszere áruként fogja forgalomba hozni, mint a lisztet, vagy a száraztésztát. De a művész dönthet úgy is, hogy nyomorog és nem törődik műve eladhatóságával. A szépség létrehozását nem próbálja meg összhangba hozni a forgalomképességgel, és bízik a véletlenben, a mecénásokban, vagy Csokonaihoz hasonlóan abban, hogy majd a következő század elégtételt szolgáltat számára.

A politika átalakíthatja az oktatás rendszerét, de az oktatás rendszere a politika ilyen irányú tevékenységét saját szerepköre, a tudásátadás biztosítása szempontjából ítéli meg. Ha a politika oktatási reformjai nemcsak saját hatalmon maradását, hanem a tudásátadás jobbítását is szolgálják, akkor az oktatás rendszere az intézkedéseket probléma nélkül beépíti a maga működésébe. Ha nem, akkor a maga bináris kódja szerint tiltakozik, és a saját rendszerének az új körülményekhez való adaptálásával menti azt, ami menthető. Ez az adaptáció nem feltétlenül felel meg a politika előzetes elképzeléseinek, mert egy autonóm rendszer sohasem hajtja végre azt, amit végre akarnak hajtatni vele. Az adaptáció megvédheti a rendszer autonómiáját, eredményessége megőrzését azonban nem garantálja, fokozását még kevésbé. Ám ha romlik az oktatás rendszerének a hatékonysága, az nem segíti a hatalom hatalmon maradását, éppen ezért igyekeznie kell olyan intézkedéseket hozni, amelyek az oktatás minőségét emelik. Ha nem ezt teszi, akkor rosszul látja el szerepkörét, és kockáztatja saját hatalmon maradását.

A társadalom irányítása szerepkör betöltése tehát a modern társadalom viszonyai között nem jelenthet kézivezérlést, mert nincs garancia arra, hogy az utasításokat az előzetes elképzeléseknek megfelelően hajtják végre, és így arra sincsen garancia, hogy azok az előzetesen elképzelt eredményhez vezetnek. A modern társdalom nem hadsereg, alrendszerei nem parancsot végrehajtó katonák. A politika használhat háborús retorikát, de csak akkor irányíthatja jól a társadalmat, ha tisztában van a társadalom alrendszereinek autonóm működésével, és nem kívánja felszámolni azokat. Mint a jó sakkjátékosnak, a politikának is ki kell számolnia, hogy egy intézkedés nyomán mely alrendszerekben milyen irritációk keletkeznek, az irritációk nyomán milyen változások várhatók, és ezeknek a változásoknak az összesége kedvező lesz-e a társadalomra nézve. Ha a politika jól számolja ki a lépéseket, akkor sikeres lesz, és hatalmon maradhat. Ezt a sziszifuszi munkát – amely voltaképpen a politika rendszerének az autonóm működése – nem helyettesítheti arroganciával, hatalmi szóval, mert azzal a saját rendszerének a működését állítaná le, és a legjobb esetben is úgy járna, mint II. József, aki a halálos ágyán visszavonta minden intézkedését.

Előfordulhat természetesen, hogy a hatalom nagyon arrogánsan igyekszik gondoskodni hatalmon maradásáról. Amíg a hatalom működésére (is) figyelő egyéb társadalmi alrendszerek irritálódnak ugyan a hatalom működése miatt, de az irritációk nyomán képesek úgy alakítani működésüket, hogy elláthatják a szerepkörüket, addig a modern társadalom működése nem bénul meg. A tudományos kutatás intézményrendszere, a köz- és a felsőoktatás például sok arrogáns intézkedést volt már kénytelen beépíteni a saját működésébe, de egyelőre működnek, megőrizték a szerepkörüket, azaz működésük nem közvetlenül a politika céljainak megfelelően alakult.

A részrendszerek autonóm működésének megőrzése a társadalom működőképessége megőrzésének az alapfeltétele.

Amennyiben ez nem lehetséges, akkor működésképtelenné válik a társadalom. Ha viszont a társadalom működésképtelené válik, az a hatalom számára biztos bukást jelent. És ha félelmében olyan autoriter eszközökhöz nyúl, amelyek ellehetetlenítik a részrendszerek működését, akkor újra eljön majd a hiánygazdaság, üresek lesznek a polcok a boltokban, és elsöpri őket a népharag – mint a kommunistákat a rendszerváltások idején.

És akkor majd elmondhatjuk, hogy megint elloptak az életünkből néhány évtizedet.

Megosztom