A figyelmes szemlélőt is zavarba hozza a sajátosan magyar autokratikus rendszer viselkedése. Nem teljesen világos, hogy eredendő hajlamai milyen irányba mutatnak: mint amolyan jó baloldali, az állami koordináció elkötelezett híveként államosít, vagy jó konzervatívként a piaci koordinációban hisz, és privatizál, ahol csak tud. Az elmúlt évtized során ugyanis a rendszer viselkedésében nem volt rendszer, a gazdaságban és a közszolgáltató intézményrendszerben hol államosított, hol privatizált, néha pedig egyszerre csinálta mindkettőt, akár ugyanabban a szektorban. Arra is van számos példa, hogy telivér közszolgáltatások megszervezését eleve magáncégek kezébe adta, mint például a méltán közutálatnak örvendő E-Kréta rendszert a közoktatásban és a NEPTUN rendszert a felsőoktatásban (az általuk létrehozott és kezelt döbbenetes méretű adatbázissal együtt). Néha pedig a rezsim csak azért államosított, hogy utána privatizálhasson, de ez legalább érthető volt; ilyenkor valaki az államot használta arra, hogy lenyúlja valaki más javait.

A kormányzat az oktatási szektorban is hasonlóan hektikus és kiszámíthatatlan viselkedést produkált. Államosította a tankönyvpiacot és a pedagógiai szolgáltatásokat. Államosította az önkormányzati iskolákat, de csak azért, hogy jelentős részüket az egyháza számára privatizálja. A szakképzésből kiszorította a valódi magániskolákat, és támogatta, hogy a helyükre egyházi magániskolák lépjenek. Elüldözte Magyarországról a CEU-t, a legnagyobb magánegyetemet, s a helyére behív egy kínai állami egyetemet. Most pedig privatizálja szinte a teljes felsőoktatási szektort.      

A magyar felsőoktatás döntő részének privatizációját egy elegáns eufémizmussal modellváltásnak hívja mindenki. Európa legtöbb országában a magánegyetemek – már ahol egyáltalán engedélyezik a működésüket - pont olyan szerepet játszanak, mint a magániskolák a közoktatásban: gazdagítják az oktatási kínálatot. A teljes felsőoktatási szektor privatizációja, állami egyetemek tömegének magánkézbe adása az öreg kontinensen példátlan lépés. Az pedig, hogy a privatizáció kedvezményezettje nem maga az egyetem, hanem egy politikai párthoz kötődő vállalkozói és politikusi kör, s hogy a privatizáció nem növeli, hanem tovább szűkíti az akadémiai közösség (oktatók, kutatók, hallgatók) autonómiáját, az egész világon előzmény nélküli. Szerencsésebb tehát modellalkotásról, semmit modellváltásról beszélni. A modellváltás szó használata már csak azért is sántít, mert a 2019-ben sebtében és célorientáltan egyetemek privatizálása és nagy magánvagyonok biztonságba helyezése érdekében létrehozott vagyonkezelő alapítvány intézményének alkalmazásán kívül az egyes egyetemekkel kapcsolatos eljárásban alig van közös elem. Nincs mögötte kidolgozott stratégia, egységes finanszírozási konstrukció, irányítási modell, szabályozott átalakulási folyamat vagy fejlesztési terv. A privatizáció egyes egyetemek néhány csúcsvezetőjével lefolytatott egyedi alkuk sorozata, amely elegánsan kombinálja a politikai megfélemlítést, a garanciákkal természetesen nem megtámasztott pénzeső ígéretét és a finanszírozási zsarolást. Összességében: ahány egyetem, annyi „modell”. Ezt bizonyítja az is, hogy az új rendszerre való átállás nem egyszerre, hanem „hullámokban” történik, melyek attól függnek, hogy mikor melyik egyetem vezetésével zárul le az alkufolyamat.

Van egy olyan leágazása a felsőoktatás privatizációjának, ami viszont tökéletesen beleillik a kormányzat tízéves tevékenységének mintázatába: az egyházak is megkapják a maguk kisebb-nagyobb szeletkéit a tortából. Minden egyes alkalommal, amikor a kormányzat durván belenyúl a kialakult tulajdonviszonyokba, - ahogy ez az önkormányzati iskolák „államosításakor” is történt - juttat néhány intézményt legfőbb politikai szövetségeseinek, a történelmi egyházaknak. A nagy modellváltási igyekezetben például az egyházi felsőoktatás gazdagabb lett az egri Eszterházy Károly Egyetemmel, melyet a kormány nagyvonalúan az Egri érsekségnek adományoz. Hogy a reformátusok se járjanak rosszul, a kecskeméti Neumann János Egyetem privatizációja során a kormány leválasztotta a Pedagógusképző Kart, és a Károli Gáspár Egyetemnek ajándékozta.

Két olyan motívum is van ebben a folyamatban, amit józan ésszel, a felvilágosodott európai ember racionalizáló gondolkodásának csapdájában nem könnyű megérteni: miért csinálják, és az egyetemek miért mennek bele? Amikor a kormányzat az ezzel kapcsolatos éppen aktuális lépését indokolta, abból természetesen soha senki egy szót sem hitt el, szerencsére ez nem is volt elvárás. A felsőoktatás privatizációja körül a kormányzat által generált politikai kommunikációs háttérzaj nem szól másról, mint arról a robbanásszerű fejlődéstől, amit a tulajdonváltás elindít majd. Látni kell azonban, hogy az a magyar felsőoktatás egyetlen problémáját sem fogja megoldani. Az egyetemek finanszírozása továbbra is a költségvetéstől (a kormánytól) függ majd, a hallgatók nem fognak nagyon tömegben a felsőoktatásba áramlani, mert az a kormányzat továbbra is minden eszközzel akadályozni fogja, a jelenlegi tanítás-intenzív modellről egy a csúcsegyetemeket jellemző tanulás-intenzív modellre való átálláshoz sokkal több autonómia, forrás és intézményi fejlesztési képesség kellene, de a privatizáció hatására egyikből sem lesz több. Az a várakozás, hogy a privatizáció gyorsan a nemzetközi rangsorok csúcsára repíti majd a magyar egyetemek bármelyikét, nem más, mint együgyű vágyálom. A sokat emlegetett fejlesztési szándékokat egyébként is megkérdőjelezi a legjobb helyen jegyzett magyarországi egyetem működésének ellehetetlenítése.

A nagy átalakítás mögött van azonban három elég jól dekódolható kormányzati szándék. Az első a politikai kontroll további erősítése. Ez egy régóta tartó folyamat. Kezdődött a semmi által nem korlátozott miniszteri rektorkinevezés jogának törvénybe iktatásával 2011-ben. A 2012-13-as brutális finanszírozási csonkolással folytatódott, amely az egyetemek működőképességét az egyedi döntésektől függő, a rendes finanszírozáson felüli „fejlesztési források” csepegtetésétől tette függővé. 2014-ben kiegészült a csak a minisztertől függő kancellári poszt létrehozásával, majd 2015-ben a Konzisztóriumok (felügyelő testületek) létrehozásával. Mindezek hatását felerősítette, hogy 2011 után a felsőoktatási intézmények egészét képviselő úgynevezett „köztes testületek” mindegyikét felszámolták vagy bedarálták. Ettől kezdve a kormányzat nem a felsőoktatás egészével, hanem egyes intézményekkel áll szemben, ami utat nyitott a ma vidáman érvényesülő egyedi különalkuk rendszerének. A privatizációs folyamat elindításakor a felsőoktatás autonómiája gyakorlatilag már megszűnt, az egyetemek vezető pozícióiban igen kevés kivétellel már politikailag lojális emberek ültek, a felsőoktatás beszántott területté vált. Mint azt az SZFE példája látványosan, a Corvinuson zajló változások pedig alig látható módon, de elég egyértelműen bizonyítják, a privatizáció révén a párt és annak vezére embereiből álló kuratórium felmentést kap az egyetemi autonómia még meglévő maradék garanciáinak betartása alól, tehát az autokratikus kormányzás pont olyan korlátlanná válik, mint a közoktatásban. Ezt már elég sokan látják, ezért törvényi garanciákat követelnek arra, hogy az új fenntartó kuratóriumok ne léphessék át vagy írhassák át az egyetemi autonómia még megmaradt kereteit.

A „modellváltás” másik jól látható mozgatórugója a közvagyon történelmi léptékkel nézve is brutális mértékű kimentése. A felsőoktatási rendszer privatizációja során pártközeli kuratóriumok számára átadott magyar költségvetési és uniós források, állami cégek részvényvagyonának egy jelentős része, valamint az összes privatizált egyetem teljes ingatlanvagyona volumenét tekintve valószínűleg meghaladja a magánnyugdíj vagyon 2010-es lenyúlásának háromezer milliárdját. Ne legyenek kétségeink, ennek a vagyonnak csak elenyészően kis töredéke szolgál majd fejlesztési célokat. A hatalmas mennyiségű privatizált pénz és ingatlanvagyon miatt a külső szemlélő nem szabadulhat attól az érzéstől, hogy a „felsőoktatási modellváltás” csupán egy nagyszabású pénzlenyúlás fedősztorija.

Végül a harmadik lehetséges mozgatórugó egyfajta politikai építkezés. A jelenlegi állampárt politikai legitimációs pótlékát és propagandájának nyelvi nyersanyagát a keresztény-nemzeti ideológia biztosítja. Egy esetleg elvesztett választás esetén ennek az ideológiának a reprezentációja kártyavárként dőlne össze, mert kikerülne mögüle az állam és az állami költségvetés. A keresztény-nemzeti eszmerendszer tartós társadalmi beágyazottságának biztosításához tehát intézményekre van szükség, s mivel a kormány által gründolt alternatív „kutatóintézeti” hálózat erre a szerepre teljesen alkalmatlan, szükség lehet a megszállt és biztos kezekbe helyezett egyetemek szolgálataira.   

Azt látjuk, hogy szinte naponta új felsőoktatási intézmények csatlakoznak önként a „modellváltáshoz”, ugyanazzal a lelkesedéssel, mint azok az országok, melyek önként kérték felvételüket a Szovjetunióba. Mivel minden egyes, az egyetemi vezetők által korábban megkötött kompromisszum megágyazott a következő, még nagyobb önfeladással járó kompromisszumnak, már nem maradt eszközük az ellenállásra. Ne legyenek kétségeink; kisebb, az SZFE-hez hasonló ellenállási gócoktól eltekintve a felsőoktatás lerablása gördül majd tovább.